Gyerekkori képeim egyikén nagyapám borospincéje előtt ülök egy kőrakáson, és unokatestvérem tölt nekem egy hébérből bort. Amióta az eszemet tudom, mindig kaptam bort, amikor a felnőttek is ittak. Külön pohárba, egy fél ujjnyit, soha nem többet, de mindig töltöttek nekem is. Ez a kép akkor készült, amikor az unokatestvérem már szívhatott bort a hordóból a féltve őrzött hébérrel, már rá merték bízni, hogy nem töri el, és nem csöpögteti ki a bort sem, nekem, a kisfiúnak meg már jár a bor, hiszen tudok ülni és poharat tartani.Nagyapámnak Agyaglikon volt szőlője, amikor én éltem. Korábban neki is volt Beccén is, volt Agyaglikon is, ahová épített magának pincét, és Beccéről átszekerezték a szőlőt. Aztán jött a téeszesítés, és a beccei szőlőt be kellett adni a közösbe, különben veszett volna az agyagliki pince. Így a rosszabb fekvésű területen maradt csak szőlő, ahol kemény, savas bor készült. Ebben a szőlőben játszottam kisgyerekként, majd fokozatosan bevontak a munkába: jött a kötözés, a tetővágás, a puttonyozás és a pincemunkák. Azóta is gyerekkori emlékek jönnek elő, ha belépek egy pincébe, és megcsap a pincepenész, a fahordók, a bor, a kén semmivel össze nem téveszthető szag-elegye, gyerekkori íz van a számban, amikor bort kóstolok, és amikor készítem, azt az ízt akarom elérni a saját boromban, amit akkor éreztem.
Azóta eltelt vagy harminc év, egy emberöltő.
Az agyagliki pincét három lány örökölte, a szőlőt egyre kevesebbet művelték, majd részben kivágták, részben magára hagyták, végül közös megegyezéssel eladták. Az új tulajdonos jó befektetést látott benne a az EU csatlakozást megelőző néhány hónapban, de nem vált be a számítása: nem szöktek egekbe a termőterület árak. A pincét hagyta leromlani, majd a rendszeresen érkező fosztogatók fel is törték. A szőlő az enyészeté, lassan a pincével együtt teljesen benövi a gaz, visszaveszi területét az egykori erdő.
A pince 2004-ben így nézett ki:
Mára a pincét is, és az egykor olyan katonás rendben tartott szőlőt is benőtte a gaz.
A hordók még azóta is ott állnak, ahogy utoljára lefejtették belőlük a bort, a tunk a falnak támasztva várja a soha el nem jövő következő szüretetet, ahol majd a cementkád alá gördítik, amelybe egykori tulajdonosának, Berta Sándornak a monogrammja (középen tükrözve!) és a készítés éve lett belekarcolva.
A kisfiamat lefényképeztem ott, ahol harmincegynehány évvel ezelőtt a fotó készült rólam, legyen róla is egy képem a nagyapám pincéje előtt, mielőtt összedől.
4 megjegyzés:
Hát ezektől borsózik az ember hátán a bőr. Az arca meg vöröslik, hogy miért van ez már lassan szinte mindenhol így. Miért látnak egyre kevesebben értéket a régi értékrendben? Illetve ha látnak, miért nem vagyunk képesek ezt a mai világban a helyén kezelni, ápolni? Kérdés persze költői.
Más: a fiad kapja az eggyujnyit?:)
Minden alkalommal, amikor a felnőttek isznak. :)
Sajnos számtalan ilyen történet van, és továbra is "koszlik, foszlik, zúllik a talmi holmi". Magam is azon munkálkodom, h visszaállítsam a régi dicsőséget, h emléket állítsak egy letűnt kornak, ami sokkal szerethetőbb, mint a mai. Azt mindig jó tudni, hogy vannak még ilyen hozzám hasonló dinoszauruszok, még akkor is ha én jóval fiatalabb vagyok. Idéznék egy szerintem idevágó részletet Laposa József Borospincék mélyén című könyvéből (megfelelő részek kicserélhetőek):
„Vannak akik veszteséggel, verejtékkel csak azért is művelik a szőlőt és akik kiirtják a János püspök által telepített szőlők helyén a szocializmus évtizedeiben nőtt erdőket, bozótosokat és újjáépítik a ledőlt bástyákat. Akik ezt a gazdaságilag teljesen értelmetlen feladatot vállalják, azok kapcsolata a Balaton-parti hegyek szellemével már egy életre szól. Akit ugyanis a hegy, a szőlő magához hívott, azt többé már nem engedi szabadon.”
Köszönöm ezt a gyönyörű idézetet.
Megjegyzés küldése